„Csodák szöveggel és képekben” - Eredmények

A pályázaton valamennyi 60. életévét betöltött személy részt vehetett, a kikötés csak annyi volt, hogy a verseny témájának megfelelve (mese unokáinknak) meséik a 2-6 éves korosztálynak szóljanak. Műveiken keresztül egy csodálatos mesevilágba repíthetik az apróságokat, megmutatva nekik, hogy még a mai felgyorsult és sokszor rideg világban is bőven vannak csodálatos dolgok.

A pályázati kiírásra 22 pályázó összesen 39 pályaművet küldött be, amelyekből a bírálóbizottság nem könnyen, de végül sikeresen kiválasztotta a legjobb három mesét, amelyeket az oldal alján olvashatnak el kedves látogatóink.

A helyezést elért alkotók és műveik:

1. Darvas László: Lili és Dóri

2. Bencze Imre: Hétszínvirág

3. Ladoméry Endréné: A csend

Gratulálunk az elért eredményekhez!

 

Darvas László

Lili és Dóri

Az a piros sapka

Mikor Dóri elkezdett az Ezüstfenyő óvodába járni, a bátyjával együtt anya vitte őket minden reggel. Dórinak jó volt, hogy testvére már nagycsoportos. Megnyugtatta, hogy a nagyfiú majd megvédi minden bajtól. A beszoktatás ideje így jelentősen lerövidült. Míg sokan a csoportjából keservesen sírtak, ha édesanyjuk elment, és képesek voltak azt a butaságot elhinni, hogy talán nem is jön értük este, addig Dóri vidáman várta, mikor mennek ki az udvarra játszani, mert a csúszdánál biztosan találkozik a bátyjával, és a nagyok őt is beveszik a játékaikba. De csalódnia kellett, mert elzavarták. – Mit keresel itt te kis pisis? Senki sem védte meg! Rosszkedvűen sétált odébb, ahol nagyobb bokrok árnyékában búsongott. Volt egy másik kislány, egy szöszke, aki ugyanígy járt a saját testvérével. Lilinek hívták, és ő is bánatosan húzódott a bokrok mögé. Találkozásuk sorsszerű volt. Egymásra bámultak, és harag támadt bennük a másik iránt, mert mindkettő meglátta kedvenc piros sapkáját a másik fején. – Hát még ez is! – kiáltotta Dóri, és letépte a szöszi fejről sapkáját. Ugyanabban a pillanatban a másik az ő fejéről rántotta la a piros fejfedőt. Mindketten ott álltak villámló szemekkel, a maguk igazának biztos tudatában, kezükben két egyforma piros sapkával. Elámultak, azután felkacagtak, a térdüket csapdosták a sapikkal, úgy nevettek egymáson és magukon.

– Milyen buták vagyunk! – mondta Lili, azt hittem elvetted a kedvenc sapkámat.

– Én is azt hittem, hogy az enyém van a fejeden!

– Te miért bújtál ide? – kérdezte Dóri.

– Ide jár a bátyám, és elzavart a társaival mikor játszani akartam velük.

– Ez történt velem is! Önzőek a nagyobbak. – Melyik a te bátyád?

– Az a barna rövid hajú, állandóan együtt van azzal a kövér fiúval.

– Az meg az én tesóm. Levi sokat mesél otthon a Barnusról, jó barátok!

– Mi lenne, ha mi is… én is ezt akartam mondani. Mindkettő egyszerre kiáltotta:

– Legyünk jó barátok. – De örökre! – toldotta meg Dóri.

Aznap este mind a két család örömmel értesült a nagy hírről, igazi barátom lett az oviban!

A büntetés

Másnap együtt ténferegtek az udvaron, és azon törték a fejűket, mivel múlassák a délelőttöt. Minden olyan unalmasnak tűnt!

Dóri kezdte, – a fiuknak mennyivel könnyebb, ők mászhatnak fára, bekoszolhatják a ruhájukat, verekedés közben el is szakíthatják. Anya csak mosolyog este. Kimossa, megfoltozza, és nem szidja meg Levit. Bezzeg, ha én… Igaz, szoktam én is fára mászni. Képzeld még a nagy diófára is felmászok. A ruhám nekem is elszakad. Anya ilyenkor rosszallóan csóválja a fejét.

– Fiúnak lenni jobb! – erősítette meg Lili is.

– Legyünk játékból fiuk! – harsogta Dóri és már meg is fordította fején a sapkát, hogy a simlédere hátrafelé álljon. Követte őt barátja is. Mindketten zsebre dugták a kezüket, és elvegyültek a többiek között. Nemsokára hangos tiltakozás, kiabálás támadt a homokozó felől. – Miért rontod el, amit építettünk? ­– Ne szórd a homokot rám! Azután hangosan felsírt az egyik gyerek, mert a két rosszcsont felbuktatta, mikor fogócskázás közben elfutott mellettük. Sokan mentek panaszra az óvó nénihez. – Mi történik itt? – vonta kérdőre a rosszalkodókat.

– Mi most fiúk vagyunk, és a fiúk rosszalkodhatnak! – válaszolt önérzetesen a két kislány. Az óvó néni majdnem elnevette magát, de szigort erőltetett magára. Most azonnal bementek az üres terembe, és játék helyett elgondolkoztok azon, helyes-e az, amit tettetek? A büntetés elszomorította őket, Lili elpityeredett, de Dóri rászólt, – A fiúk nem sírnak! Szemük összevillant és nevetni kezdtek az egészen.

A szökés gondolata

A teremben hűvös volt, és a behúzott függönyöktől félhomályos. Rövid idő elteltével kezdték unni az egészet. – Mi lenne, ha szépen kiosonnánk? Fel sem tűnnénk az óvó néninek a többiek közt, – merengett Lili. – Á úgyis észrevenne, akkor meg igazán megharagudna! – okoskodott Dóri. – Tudod mit kéne csinálnunk? – kérdezte lelkesen Lili. – Na mit? – sürgette Dóri. – Kéne egy titkos alagutat fúrnunk, azon azután akkor mennénk ki, és jöhetnénk vissza, amikor csak akarjuk. – Jó ötlet, de félek, nehogy beszakadjon. A nagymamám mesélte gyerekkorából, mikor a homokbányában játszottak, ahol tilos volt és az egyik fiúra rászakadt a sok homok. Egészen eltemette. Szerencsére a bányaőr észrevette, és még időben kiszabadította. Így is örökre hebegős maradt. – Az mi, hogy hebegős? – Nem tudom, de valami nagyon rossz lehet. – Brr, de szörnyű – borzongott Lili, – el is ment a kedvem az egésztől!

Bejött az óvó néni, és odaült hozzájuk. – Hogyan is volt az, hogy fiúk lettetek? – kérdezte szelíden a lányoktól. A lányok nekibátorodtak, és egymás szavába vágva elmeséltek mindent. – Miért gondoljátok, hogy ilyenek a fiúk? – Nem gondoljuk, tudjuk, – vágta rá önérzetesen a két kislány. Minden nap ilyenek a saját testvéreink. – Vagy úgy! – mosolyodott el az óvó néni, – akkor ti tényleg tudhattok valamit a dologról, de abban tévedtek, hogy mindig ilyenek. Tudnak kedvesek is lenni, meg udvariasak, sőt még meg is védenek benneteket, ha a szükség úgy hozza. A lányok hosszan hallgattak. – Máskor, ha ilyet játszotok, próbáljátok meg, biztosan tudnátok jó fiúk is lenni. – Most pedig futás ki az udvarra, és ebédig játsszatok békességben a többiekkel.

Az ajándék

Dóri húsvétra két apró törpenyulat kapott. Nagy volt az öröm, az egész család a nyulak körül kíváncsiskodott, mit esznek legszívesebben, szeretnek-e napközben aludni, mik a szokásaik. Fél év múlva, mikor nyaralni ment a család Ábrahámhegyre, vitték magukkal a két nyulat is. Apa deszkákból magasfalú ketrecet épített a számukra. Ott éltek a nyulak nagy békességben. Ettek, kicsit futkároztak, sokat szundítottak. Látszólag minden rendben volt, csak a szomszéd vizslája őrjöngött, ha a szél arra fújta a szagukat. Egyszer eltűnt az egyik nyúl. – Hova lehetett? – kérdezték ijedten egymástól, lehet, hogy a róka vitte el? Nem értették az egészet. Dóri látta meg elsőnek, aztán a többiek is hitetlenkedve bámultak a szomszéd kertbe. A nagydarab kutya lábai előtt ült a nyúl, és egymást nézegették nagy békésen. Ettől kezdve előbb a szomszéd, majd a falu különböző pontjáról jöttek a kertészkedők panaszkodni, hogy a nyulunk kieszi a legszebb zöldségeiket. Minden alkalommal felkerekedett a család, hogy elfogja és hazahozza a szökevényt. Apa mindig feljebb emelte a ketrec falát, a nyúl mindig megszökött. Így telt el a nyár. Az óvodába sokáig ezeket a történeteket mesélte Dóri, és a gyerekek izgatottan hallgatták az egyre gyarapodó csodás eseményeket. 

Vendégségben

Mindenki szerette volna megismerni a különleges állatokat, de legtöbbször Lili kérte, hogy megnézhesse Dóri nyulait. – Barátok vagyunk, mutasd meg őket! – kezdte állhatatosan minden beszélgetésüket. Látni szeretném a csodanyulakat! A két gyerek szülei megegyeztek, hogy Lili náluk aludhat a hétvégén. Együtt tölthetik a két napot, és játszhatnak a nyulakkal kedvükre. A lányok első útja a fészerhez vezetett, ahol a ketrecben éldegéltek a nyulak. Az állatok kis növésűek, rossz szagúak és elhízottak voltak. Különösen az egyik, az úgy nézett ki, mint egy szőrös labda. Lili nagy-nagy csalódást érzett. – Ezek azok a híresek? – kérdezte rosszkedvűen, azután bementek a házba játszani. A nyulakról több szó nem esett. Másnap, mikor elérkezett a hazaindulás ideje, Dóri ragaszkodott ahhoz, hogy barátja köszönjön el kedvenceitől. Vonakodva ment! A ketrecnél, azután elkerekedett szemekkel meredt mindkét lány az eléjük táruló képre. Dóri eszmélt elsőnek, beszaladt a házba és hangosan hívta szüleit. – Tele van egerekkel a nyulak ketrece! Mindenki kiszaladt a fészerbe megnézni a csodát. Anya és apa hangosan felnevetett. – Még hogy egerek! ezek kis nyúlfiókák. Az árus annakidején, mikor vették őket, biztosan állította, hogy két fiúnyulat kaptak. Apa fanyar humorral jegyezte most meg, – úgy látszik mégsem volt mind a kettő fiú. Hét kicsit számoltak meg, mindnek gyorsan nevet kellett adni. Dóri, mint gazda két, a többiek egy-egy nyúlgyereknek adhattak nevet. Az egyiknek Lili lehetett a keresztanyja. Lili el volt bűvölve! Lesz majd mit mesélniük az oviban.

Ősz lett, késő ősz

A reggelek egyre hűvösebbek. Napközben is elkél a kiskabát, hiába süt a nap, már nem melegít eléggé. Az óvó néni kihirdette, – ma terméseket fogunk gyűjteni! Mindenki öltözzön fel rendesen, mert a közeli parkba megyünk. Gyűjtsetek össze mindenfélét, amit a természet eleresztett, és lehullott, mert holnap abból fogunk készíteni kiállítást. Akié a legötletesebb lesz, díjban részesül. Nagy lett a nyüzsgés, mindenki arra gondolt, ő lesz a győztes. Gyorsan elkészültek és máris az ovi előtt álltak sorban, hogy minél előbb indulhassanak. A park útjain sok volt a lehullott száraz levél, ahogy végigmentek rajta, hangosan zörgött, és nagy port vertek az apró lábak. Az óvó néni egy órát adott a gyűjtésre. Mindenki mehetett, amerre akart, csak a parkból nem volt szabad kimenni. Mostanában Lili szívesen játszott Katkával. Most is együtt sutyorogtak, és indultak el a nagy gesztenyefához. Dóri szomorúan nézett utánunk. – Legalább hívott volna! Ide sem nézett, pedig tudta, itt állok és várom, hogy szóljon, vagy intsen. – Én ezt soha nem tudnám megtenni vele, – sóhajtotta. 

Érezte, egyre jobban elönti a szomorúság. Már nem is akart semmit gyűjteni, nem érdekelte az egész! Elment a park legtávolabbi zugába, ahol a bokrok eltakarták a többiek elől. Hirtelen megakadt a tekintete egy gesztenyén, aminek az egyik felén rajta maradt a tüskés héja. Nagyon mókásan nézett ki. Hangosan elnevette magát, jé, ez a „haragos sündisznócska”. Óvatosan csúsztatta a gyűjtőzsákba, nehogy tönkremenjen. Haragját elfújta a lengedező szellő, és vidáman indult a többiek felé. Az egyik bokor mellett elhaladva hüppögést, csendes sírdogálást hallott. – Ki lehet az? – kérdezte magától, és hogy megtudja, félrehajtotta az ágakat. Döbbenten látta meg Lili könnyektől maszatos arcát. – Hát te, mi a csudáért itatod az egereket? – Az, a, az a Katka, – nyögte ki. – De hát mi történt? Nem tudnád érthetőbben elmondani? Lili összeszedte magát és elmondta, együtt mentek gyűjteni, mert Katka azt ígérte, tud egy nagyon jó helyet. Volt is ott sok szép levél, meg gesztenye. – A legszebbet én találtam, mikor megmutattam, Katka kikapta a kezemből, hogy azt ő látta meg előbb, pedig nem is igaz, mert ő a fa túlsó felén volt akkor. Veszekedtünk, végül azt mondta, szól az óvó néninek, hogy csalni akarok. – Otthagytam, mert az óvó néni neki mindent elhisz. Elbújtam ide, és dühömben sírtam. – Jól van, most már hagyd abba, és töröld meg az arcod. Dóri óvatosan elővette a gesztenye sündisznócskát és Lili kezébe tette. – Tessék. – mondta, – ezt neked adom. Másnap a kiállításon mindenki a legérdekesebbnek, leghumorosabbnak a sündisznót tartotta. Az óvó néni Lilinek adta az első díjat, a nagy tábla tejcsokoládét. Lilit mindenki dicsérte, csak ő lett egyre szomorúbb. – Mi a baj kislányom? – kérdezte Magdi néni. – A sünt nem én találtam, – vallotta meg Lili. Dóri találta és mikor sírtam vígasztalt és nekem adta, mert ő igaz barát, és én ezt nem is érdemeltem meg. Dóri megsimogatta a szőke buksit, azután rászólt barátjára, – Most már inkább bontsd ki azt a csokit és kínálj meg vele bennünket!

A nagy titok

Az egyik reggelen Lili titokzatos arccal állt meg Dóri előtt. – Fogadd meg, hogy amit mondok, nem mondod el senkinek! – kezdte. – Még otthon sem mondhatom el? – próbálkozott Dóri. – Nem, senkinek! – Jó hát megfogadom! A két barátnő sugdolózva bújt a bokrok mögé, és Lili elmondta a nagy titkot. – Képzeld, tavaszra kistesóm születik! Most ott van anya hasába. – Te ezt tudtad? – kérdezte Lili fontoskodva. – Naná! Én mindent tudok erről az egészről! – Nem hiszem – sértődött meg Lili. Honnan tudnál te mindent? – Sok hétvégén alszunk a nagyszüleimnél, és nekik nagyon sok könyvük van, Könyvtár az egész nagyszoba. Mesekönyvekből van egy egész nagy polc. Az a szokás, hogy aki korán felébred, az levesz egy könyvet, és azt nézegeti, amíg a többiek alszanak. A nővérem, meg az unokatesóm, Flóra, sokáig ugyanazt a képes könyvet lapozgatta. Ők már tudnak olvasni, és buzgón betűzgették a képek alatti írást is. Mikor belenéztem a könyvbe, nagyon meg-lepődtem, mert a csupa rajzos oldal arról szólt hogyan születik a gyerek. Juli felolvasott belőle, és az nagyon érdekes volt. A mama terhes. A rajzokon jól látszott nagy pocakja. Belerajzolták a kisbabát is fejjel lefelé. A mama és papa beszélt a két nagyobb gyereküknek az egész csodáról. Ők fogalmaztak így. – Úgyhogy hidd el, én mindent tudok, de nem mondom el neked. Amit tudni akarsz, kérdezd meg saját szüleidtől. – Azért nagyon irigyellek, hogy kistestvéred születik! – mondta ábrándosan Dóri, – nálunk már nem várható kisbaba. Sajnos!

A három mókusgyerek

Mikor vége lett az újabb nyárnak, és újból együtt voltak, az első hét azzal telt, hogy mindenki elmondta nyári élményeit. Elsőnek Magdi néni kezdte. A férjével és két kislányával az Adrián nyaraltak. Elmesélte milyen szép és hatalmas a tenger. Meg milyen különleges kagylókat találtak. Mindenkinek hozott is egyet ajándékba, aminek igazán örültek a gyerekek. Azután sorban elmondta ki-ki a maga történeteit. Mikor Dórira került a sor, ábrahámhegyi nyaralásáról kezdett mesélni, hogy ott micsoda érdekes dolgokat látott. Már az elején valamelyik gyerek gúnyosan közbevágott. – persze, abban a kis faluban mindig csodadolgok történnek! Dóri megsértődött. – Jó, akkor nem mesélek a három kismókusról! A gyerekek kíváncsian fordultak felé. – Mi van a mókusokkal? – kérdezték mindenfelől. – Á, nem érdekes! – Na, ne csináld ezt, – minket nagyon is érdekel a történet. – Hát jó, az egyik reggel kint ettünk a teraszon, mikor a fejünk felett három kismókus jelent meg. Vidáman hancúroztak, és egyre lejjebb jöttek. Az sem zavarta őket, hogy egészen közel megyünk hozzájuk. Mintha nekünk tartanának bemutatót, ahogy körbe-körbe kergetőznek a fa törzse körül. Sokáig játszottak így, aztán elfáradva felkúsztak a lombok közé pihenni. Ez az egész jelenet napokon keresztül megismétlődött. Minden reggel vártuk őket, és ők ugyanolyan jókedvvel hancúroztak a fákon. – Hát ez a három mókus története. – Mesélj még valami érdekeset, – kérték a gyerekek. – A szomszéd kertjét, sövény takarja az utca felől. Frissen volt nyírva, és egyenesre vágott tetején egy macska billegett, a szúrós ágak között fészkelő madarakra, vagy fiókákra vadászott. Csendben figyeltük, mi fog történni. A macska feje fölé szajkó madár szállt és egészen közelről rikoltozott rá. Riasztotta a többi madarat! A macsek dühöngött, hogy ez a kotnyeles madár elrontja a vadászatát. Mellső mancsával kapdosott felé. – Ha elkaplak széttéplek! – fenyegette, de a szajkó csak nevette és tovább riasztott. A macska, korgó gyomorral feladta, és elkullogott. Háta mögül még sokáig hallotta a gúnyos kárálást. – Tényleg, hogy van az, hogy te nagyon sok történetet tudsz mesélni a nyaralásról? – kérdezte az egyik kislány. – A nagyapám úgy mondja, itt részei leszünk a természetnek, és az, szívesen mutatja meg nekünk titkait.

A sok gesztenye

Megint ősz lett. Hullnak az elsárgult levelek, érik a sok vadgesztenye. Az egyik reggelen azzal állt elő az óvó néni, ma gesztenyét fogunk gyűjteni. Minél többet, mert délután egy autó jön érte, és átveszi, mi pedig, ha ügyesek vagyunk, annyi pénzt kapunk érte, hogy elmehetünk az állatkertbe. Mindenki lelkesen készülődött. Nagy volt a fogadkozás. – Én annyi gesztenyét gyűjtök, – jelentette ki nagy hangon Gábor, – hogy egy nagy teherautó is megtelik vele. A parkban mindenütt sok gesztenye volt a földön, csak kapkodni kellett. Hamar megteltek a tornazsákok. Hirtelen nagy lárma kerekedett. A gyerekek a veszekedők köré gyűltek, aztán megérkezett Magdi néni is – mi történik itt? – kérdezte mérgesen. Zsolti kezdte sírós hangon. – A Peti fejen dobott egy nagy gesztenyével, fáj, és nagy púp nőtt rajta! – Nem is igaz, én nem dobáltam gesztenyét, – védekezett Peti, csak rám fogja, mert haragszik rám! – Hát akkor ki dobott meg, arra válaszolj? – A Peti itt gyűjtött mellettem – kelt védelmére Dóri, – és egyáltalán nem dobált, hanem szorgalmasan szedegette a gesztenyéket. Az ő zsákjában van a legtöbb! A szél feltámadt, és egymás után potyogni kezdtek az érett gesztenyék. Körülöttük hangosan kopogtak a földön, és Mariann fején is koppant egy. – Jaj, egem is megdobott az egyik fa, – sírta el magát a kislány. – Szaladjunk a tér közepére, ahol nincsenek fák, mert mindnyájan úgy járunk, ahogy Zsolti és Mariann! – kiáltotta Magdi néni, és elfutottak a veszélyes környékről. – Ne haragudj, hogy téged gyanúsítottalak! – kérte Zsolti, Peti pedig nem haragudott. A zsákok megteltek, – nagyon sokat szedtetek, – dicsérte meg őket Magdi néni. – Most pedig siessünk vissza az óvodába, mert ebéd után jön az autó a gesztenyékért.

Játsszunk állatkertet

Az idő rosszra fordult, sokat esett az eső, borús, szeles volt minden nap. Magdi néni megbeszélte az óvodásaival, elteszik a pénzt, és csak tavasszal mennek az állatkertbe. – Addig is játszunk állatkertest! – örvendeztette meg őket az óvó néni. – Azt hogyan kell? – kérdezték mindenfelől a gyerekek. – Mindenki sorban mondhat egy állatnevet, és mi mindnyájan eljátsszuk, hogyan viselkedik, mit csinál. Megbeszéljük: mit eszik, hol lakik most, és honnan került az állatkertbe. – Jó lesz így? – Nagyon jó! – helyeseltek hangosan a gyerekek. – Ki kezdi? – kérdezte Magdi néni. Sokan nyújtogatták a kezüket, de leghangosabb Katka volt. – Mond hát elsőnek te, szólította az óvó néni. – Legyünk majmok! – kiáltotta. – Te már az is vagy! – morogta halkan Dóri. Lili nevetett rajta. Az egész csoport elkezdett fél lábon ugrálni, makogni, az egyik kezével a haját kócolni. Nagyon mókás volt, most már mindenki együtt nevetett! Mikor elcsendesedtek, Magdi néni megdicsérte őket. – Nem is tudtam, hogy ilyen kiváló majomcsoportnak vagyok az óvónője! Ezen megint harsányan nevettek. – Azt tudjátok-e, mit esznek a majmok? Sokan rávágták, – banánt! – Az ritka csemegéjük, általában almát, sárgarépát, mindenféle zöldséget kapnak. – Én csak a banánt szeretem! – jelentette ki Mariann. – Mi is hasonlóan táplálkozunk, mint a majmok, nekünk is szükségünk van sokféle zöldségre. Hát azt tudjátok, hol élnek szabadon a majmok? – Afrikában! – mondták többen is. – Másfelé is, szinte az egész földön, talán csak Európában, meg Észak-Amerikában nem – mondta Magdi néni. Azután Gábor kérésére elefántok lettek. Négykézláb mászkáltak, az orrukkal próbáltak odébb lökni egy-egy párnát. Az ügyesebbje kezét előrenyújtva az elefánt ormányát utánozta. – Hol élnek az elefántok? Kórusban felelték, – Afrikában! – Hát az indiai elefánt hol él, az is Afrikában? – kérdezte Magdi néni tréfásan. Kicsit gondolkodtak a gyerekek, azután a gyors észjárásúak rávágták, – azok Indiában! – És mit esznek? Sok gyerek rávágta, – banánt! – Hát minden állat csak banánon él? – kérdezte az óvó néni. A gyerekek hallgattak, és kérdőn néztek egymásra. – Az elefántok főleg fűféléket, meg leveleket esznek, de azért a gyümölcsöt is szívesen megeszik. Így játszottak egészen az ebédig. Voltak zsiráfok, kenguruk, hogy ugráltak egyszerre a két lábukkal, voltak medvék, még fókák is. Csuda jó játék volt, kérték is Magdi nénit, hogy máskor is játsszanak ilyet. 

Farsangi muri

A farsangot minden évben megtartják a nagycsoportosok, ez már régi hagyomány. Ilyenkor mindenki valamilyen maskarába öltözik. Sokan a kölcsönzőből vesznek ki mindenféle ruhát. A kislányok királylánynak, tündérnek, a fiúk vitéz katonának, lovagnak öltöznek szívesen. De vannak, akik a saját ötletüket valósítják meg, szüleik segítségével. Szakács, kéményseprő, nindzsa teknős vagy mackó lesz belőlük. Magdi néni, az óvó nénjük jobban szereti a saját ötleteket. Ezt el is mondta, mikor először beszélt a közelgő mulatságról. Attól kezdve felbolydult az ovi. Másról sem beszéltek a gyerekek, mint hogy minek öltöznek majd. Persze Dóri és Lili is erről gondolkodott egész nap. Röpködtek a különböző ötletek. – Mi lenne, ha megint fiúknak öltöznénk, ahhoz otthon megvan minden, ami csak kell. – Á, biztosan lesz több lány is, aki fiúnak öltözik! Meg a múltkor sem volt nagy sikerünk vele! – Akkor legyünk tündérek! – Abból is lesz elég, valami különleges kellene! – Neked egyik ötletem sem tetszik, most már te is mondj valamit! – Legyünk óriások! – Azt hogyan kell? – csodálkozott Lili barátjára. – Gólyalábakra állnánk! – azt sem tudom mi az, te már próbáltad? – Még soha, de láttam ősszel a szüreti felvonuláson, nagyon ügyesen mentek vele. – Leesünk, és mindenki rajtunk fog nevetni. Én ezt nem akarom. – Jó, hát csak úgy eszembe jutott, – védekezett Dóri. – Mi lenne, ha felnőttnek öltöznénk! – Várj, legyünk inkább öreg nénik! – kiáltotta lelkesen Lili. – Ez nekem is tetszik! – vidámodott meg Dóri. De én nagyon csúnya akarok lenni! – Én is! A rokonságunkban van két nagyon öreg néni. – kezdte mesélni Lili. Csúnyák, ráncosak, vastag keretes szemüveget hordanak, bottat járnak. Mindig hangosan beszélnek, mert rosszul hallanak. – Mond Gizusom, nem láttad a szemüvegemet? Már egy órája keresem. Mancikám, ott lóg a nyakadban! – Jé, tényleg!

– Így beszélnek egész nap! Majd jól begyakoroljuk, biztatta Lili. A hátralévő három napban megállás nélkül sürgött-forgott a két kislány. Otthon feltúrták a szekrényeket, fiókokat megfelelő ruhadarabokat keresve. Dóri a nagymamája fiókjait kutatva talált egy üveg nélküli szemüvegkeretet, aminek csak az egyik szára volt meg. Megtalálta Dédi botját is, amivel közlekedett, amíg élt. Az utolsó nap délelőttjén, Liliék lakásában készülődtek. Mindkettejük édesanyja segített nekik. Indulni kellett, négyesben átsétáltak a közeli óvodába. Amikor a két festett képű, ráncos öreg néni becsoszogott, hirtelen nagy csend lett. – Te Mancikám, hova kerültünk, jó címet néztél? – Hát persze Gizus, én sosem tévedek! Itt lesz a nyugdíjas klub, látod az asztalok terítve, már vártak minket. – De miért nincs egyetlen öreg sem? – biztosan korán érkeztünk, megmondtam, ne siessünk annyira. A hosszú párbeszédet csendben hallgatták a gyerekek, aztán lassan rájöttek, hogy a két öreg néni valójában a Lili és a Dóri. Mindenkiből kitört a féktelen kacagás. Egymás szavába vágva mesélték újra és újra a jól sikerült tréfa részleteit. Csak Katka morgolódott sértődötten, – én mindjárt tudtam, csak ti lehettek ezek a majmok

A kiscsoportos lány

Mikor a mászókánál beszélgetett Lili és Dóri, odajött hozzájuk a kiscsoportból egy kislány, és megkérdezte, – játszhatnék veletek? Gondolkodás nélkül vágták rá, – mit akarsz te kis pisis! A kislány rosszkedvűen megfordult, és elment tőlük. A két lánynak rögtön eszébe jutottak az első napok az óvodában, és nagyon elszégyellték magukat. Utána szóltak, – gyere vissza, csak vicceltünk. – Mi a neved? – kérdezte Lili. – Erzsinek hívnak, de mindenki Zsikének szólít. Az iskolás nővérem szokott zsizsiknek gúnyolni, mert szerinte állandóan nyüzsgök. – Nem könnyű a nővérekkel! – vágta rá nagy megértéssel Dóri, – tudnék erről mesélni!

– Mit játsszunk? Te mit szeretnél?  – kérdezték a lányok. – Nagyon szeretek futkározni, játsszunk fogócskát, ha ti is akarjátok. – Jó, fogócskázzunk! – egyeztek bele a lányok. – A homokozó lesz a pálya, abból nem szabad kilépni. Az egyik sarkát megjelöljük, az lesz a ház, aki elfárad, bemenekülhet. Jó lesz így? – Nagyon is, – hagyta rá a kislány boldogan, hogy a nagylányok játszanak vele. Egy órát kergetőztek nagyokat visongva, nevetve. Úgy elfáradtak, hogy lihegve ültek a homokozó szélére. Alig fújták ki magukat, mikor a kiscsoportos óvó néni hívta a kicsiket. Zsike kelletlenül állt fel, aztán elköszönt új barátaitól. – Jó volt veletek játszani. – Gyere máskor is, – mondták a lányok. Mikor a kislány elment, egymásra néztek, és kitört belőlük, – de jó, hogy nem azt adtuk a kisebbnek, amit mi kaptunk az első napokban.

A kirándulás

Tavasz lett! Napsütötte, szép tavasz. A nap jó melegen sütött, a madarak hangosan csiviteltek az óvoda kertjében. – Itt az ideje – mondta egyik reggel Magdi néni –, hogy meglátogassuk az állatokat. Holnap reggel elmegyünk az állatkertbe! Mindenki lelkesen fogadta a hírt. Másnap, nemcsak a gyerekek várakoztak az udvaron indulásra késszen, de több szülő is. – Ők lesznek az én segítőim! – mondta az óvó néni –, hogy ez a zsák bolha, akik ti vagytok, baj nélkül megússzák a kirándulást. A buszmegállóba mentek, és sok megállónyit utaztak buszon, azután meg trolin. Sok gyerek még sohasem utazott ilyen áramszedős buszon. Érdeklődve néztek meg minden újdonságot. Nagy volt az izgalom, mikor az állatkert kapujához értek, és meglátták a kő elefántokat a bejáratnál. A bátrabbak közel merészkedve, az állatok ormányába kapaszkodtak. Akinél volt fényképezőgép, képet készített róluk. Mikor beléptek a kapun, nagy lombos fák, egzotikus növények fogadták őket, meg egy csapat veréb, akik a lovas kocsi után a maradékot csipegették. Mindenki lelkesen nézte, hogy csipegetik az ennivalót, hogy lökdösődnek, csipkedik egymást. Hol felrepülnek, azután újra vissza a csemegére. Végül Magdi néni megsokallta, és szólt nekik, – verebet az óvoda udvarán is láthattok, most már induljatok tovább! Kacskaringós úton jutottak a majomházhoz. A ház körül a kert fáin, a mászókon majmok ugrándoztak. Egyik karjukkal függeszkedtek az ágon. Bent félhomályos folyosón érkeztek a tágas terembe, ahol üvegfal mögött nagynövésű gorilla család élte az életét. A papa majom gyengéden ölelte nőstényét, az meg nemrég született kicsinyét szoptatta. A nagyobb kölykök fel-le rohangáltak, kiabáltak és veszekedtek egymással, vagy a földön heverő reggeli maradékot rágcsálták. – Tisztára mint mi otthon a tesóimmal! – Olyanok, mintha emberek lennének! – csodálkoztak a többiek is. – Jól látjátok, sokban hasonlít a viselkedésük a miénkhez. Ők a legközelebbi rokonaink az állatvilágban! – jegyezte meg az óvó néni.  A sok látnivalótól elfáradtak, ezért mikor kiértek a majmok birodalmából, a park padjaira telepedtek. Mindenki elővette a magával hozott enni- innivalót, és csendben falatoztak. Felfrissülve mentek tovább. Megnézték a farkasokat, a tigriseket. Oroszlánt is láttak, meg medvéket. Végül elértek az állatkert játszóterére. Az volt ám a csoda! Közepén nagy hajó terpeszkedett. Minden szintjét végigjárták, minden ablakán kikukucskáltak. Azután a labirintusban rohangáltak, kergették egymást meg bújócskáztak. Mikor Magdi néni maga köré gyűjtötte őket, izzadtan és holtfáradtan roskadtak a közeli padokra. Jó sokáig pihentek, volt, aki el is aludt a padra dőlve. Visszafelé a másik úton a tevéket látták meg legelőbb. – Ne menjetek túl közel, mert leköphetnek! – figyelmeztette őket Dóri anyukája. A következő állat a zsiráf volt. A gyerekek lelkendezve mutogatták a kis zsiráfcsemetét, aki anyja mellett botladozott. Az elefántokat már messziről meglátták. – Milyen hatalmasak! – ki hitte volna, hogy ekkorák? Meg milyen ráncos a bőrük, mekkora fülük van, és hogy mozgatják, – ámuldoztak. Láttak még zebrákat. – Ezek pizsamás lovak! – jegyezte meg Peti, és mindenki jót nevetett szellemességén. Mire az út végére értek, nagyon elfáradtak. Magdi néni az órájára nézett és ijedten mondta, – hogy elszaladt az idő! Még tíz percet pihenhetünk, azután mennünk kell haza.

Készülődés az iskolába

A tél közepétől már az iskolai életre készültek. Mindenkiben nagy volt a várakozás, de nem szívesen gondoltak arra, hogy ezentúl csak ritkán találkoznak majd egymással. Lili és Dóri fogadkoztak, ha törik, ha szakad, ők egy iskolába, és egy osztályba fognak kerülni. Elhatározták, hogy ennek érdekében nagy varázslatot tesznek. Dóri kérte nagyapját, keressen az okos könyveiben megfelelő varázsigét. Laci nagyapa ezt a mondókát találta:

Kánya, kánya rút kelepce,

Hármat köpök a vasedénybe,

Harmadikra azt kívánom, (itt minegyik a másik nevét mondta)

Lili legyen az osztálypárom!

A lányok nagy lelkesen háromszor is elmondták jó hangosan, még köpködtek is hozzá. – Ennek biztosan sikerülnie kell! – biztatták egymást. A többiekkel együtt énekeket tanultak, amiket majd a ballagáskor fognak énekelni. Próbálkoztak a számolással, a betűk világával ismerkedtek. Délutánonként már nem kellett aludniuk, helyette szabadfoglalkozás volt. Hamar eltelt a hátralévő pár hónap, és az egyik nap reggelén díszbe öltözött az óvoda. Mindenki ünneplőruhában feszített. A nagycsoportosok felsorakoztak és Magdi néni a sor elejére állt. Büszkén nézte a sok jól ismert arcot, aztán kicsit elszomorodott, hogy ők kirepülnek, iskoláikban tanító nénik kezébe kerülnek, és lassan elfelejtkeznek róla. Megindult a sor, a gyerekek egymás kezét fogva mentek körbe az óvoda minden termén, az udvaron, a sok óvodás és a szülők, vendégek sorfala között. Amikor a kiscsoporthoz értek, Zsike szaladt Dórihoz és Lilihez, egy-egy csokor virágot nyomva a kezükbe. – Nagyon sajnálom, hogy elmentek, ilyen jó barátaim soha nem lesznek! Vége lett az ünnepségnek, mindenki megkereste a szüleit, és lassan, sokat beszélgetve hazafelé indultak. Így zárult a két kislány, Lili és Dóri sok élménnyel teli három éve az óvodában.

                                                                            

Bencze Imre

Ajánlom

az Aranykatedra-díjas Erika néninek,

aki az idén vonul nyugállományba

Hétszínvirág

( Verses mozaikmese )

Igaz mesét mondok nektek, nyissátok ki fületek,

elmondom, hogy egész évben mi történik veletek.

Nagy titokban elmesélem, meg ne tudja senki más,

angyal lakta Angyalföldön  hogy' él  ma egy óvodás.

 

Reggelenként, ahogy illik, elmegyünk az oviba,

vár egy kedves óvó néni, kökényszemű Erika.

Mindig derűs, mindig vidám, vidor szóval cirógat,

méri - ahogy gyarapodunk -  centiket és kilókat.

Szigorú a dadus néni, tiszta szívből haragszik,

ha egy fiú lökdösődik, vagy egy lányka tolakszik.

 

Délelőtt a gyereksereg homokozik, hintázik.

jön az eső, beszaladunk, piros labda kint ázik.

Délidőben szól a csengő, dadus néni megterít,

nagy fazékban levest hoznak, napos lányka besegít ;

helyet lel a kispohárnak, mélytányérnak, laposnak,

tiszte ez a mindenkori, ügyes kezű naposnak.

Első fogás gulyásleves, tejberizs a második,

(miközben a kényeztetett rántott húsról álmodik).

Meg kell enni, amit adnak, finnyáskodni nem lehet,

Cirmos néni nógat minden rosszul evő gyereket.

 

Kovács Peti verekedős, Deák Ancsa pityergős,

Pintér Pisti mindig szótlan, Patkós Klári nyekergős,

Zsiga gyakran zsiványkodik, Laci úgy fut, mint a nyúl,

Gazsinak, ha összeszidják, füle, farka lekonyul.

Gézengúz a Gózon Géza, oly eleven, mint a tűz,

játék közben mindenkivel előbb-utóbb összetűz.

Tarka ez a gyereksereg, mégsem mondok merészet,

minden gyerek egytől-egyig szereti a meséket.

 

Óvó bácsi olyan ritka mint a holló, hófehér,

pedig egy jó férfiember végtelenül sokat ér.

Marci bácsink ezermester, fúr, farag és forgácsol,

javítgatja játékunkat, terepasztalt barkácsol,

nagyobbakkal két kapura szenvedéllyel focizgat,

ilyen pompás lehetőség minden fiút fölizgat.

Mókázik a dadusokkal, Évikével évődik,

minden szava s tette mögött férfierő érződik.

Pénzhiányos környezetben Marci bácsi drága kincs,

addig- addig ügyeskedik, megszerzi azt, ami nincs.

 

Bármily szelíd Cirmos néni, látja minden tettünket,

hogyha néha csibészkedünk, okkal büntet bennünket.

Nem haragszik, kissé morcos, büntetése katonás,

vésett padra ül a vásott, plusz a játékmegvonás.

Óvodás, ha nem játszhatik, csupa bánat, csupa bú,

ücsörög a „bünti padon”, unatkozik, szomorú.

 

Február ha közeledik, gondolunk a farsangra,

úgy készülünk, mint valami különleges kalandra.

Töri fejét minden gyerek, lázba jön sok anyuka,

mi legyen a csemetéje, tűzoltó vagy katona.

Kicsi lánykák álmodoznak, hercegnő lesz belőlük,

félnek, hogy a jó ötletet elhalásszák előlük.

 

Beköszönt a várva várt nap, nőttön-nő az izgalom,

öltözőben, folyosókon fokozott a forgalom.

Cirmos néni tapsol egyet, kezdődik a vonulás,

maskarában megjelenik negyvenhárom óvodás.

.

Piciny lánykán nagyestélyi, apró lurkón nagy kalap,

Balogh Berci újságíró, kezében egy pletykalap.

Buszvezető Kovács Peti, van szép tányérsapkája,

divatmodell Érsek Ági, suhog selyem szoknyája.

Subába bújt Juhász Jancsi, gyapjas birkát terelő,

szerszámládás Pogány Pista vízvezeték-szerelő.

Hófehérke törpék nélkül, szerény Hamupipőke,

kinek lába, amint tudjuk, beillik a cipőbe.

Szárnyas angyal Ördögh Bence, Évi ördögfióka,

szüntelenül izeg-mozog, mint egy csík vagy pióca.

 

Pincérlány lett Pintér Pisti, tüsténkedett anyuka,

előtte egy pici kötény, fején sikkes fityula,

magas sarkú cipőjében botladozva imbolyog,

nem tudja, hogy mit csináljon, szakadatlan vigyorog.

Megpillantván szoknyás Pistit, kitör a nagy hahota,

jobbra-balra dülöngélünk, kacag Ági s Ágota.

 

Tetőfokra hág a jókedv, páratlan a mai nap,

Era néni beöltözött mezítlábas boszinak.

Valahonnan ütött-kopott vesszősöprűt kerített,

fejére egy titokzatos, rojtos kendőt terített.

Arcát kissé bekormozta, ráncot rajzolt magának,

megfogta a söprűjét, és kinevezte lovának.

Grimaszt vágott, bolondozott, váratlan a földre ült,

sikongattak kicsik, nagyok, Klári futva menekült.

Kiderült: a rút boszorkány nem is csúnya, inkább szép,

észrevették, úgy lépeget, ahogy Era néni lép.

Rájöttünk a turpisságra ! - rikolt Pásztor Marika,

fiúk, lányok ujjonganak : Nem boszorka - Erika!

 

Május végén megtartjuk a Madarak és fák napját,

kucsmagomba köszönt minket, billenti a kalapját.

Csapatostul kimegyünk a Rákos patak partjára,

figyelünk a kakukkokra, kopácsoló harkályra.

Látunk siklót, csigabigát, fürge gyíkot, verebet,

csivitelnek, zsinatolnak mint a pajkos gyerekek.

Látunk gólyát, szürke gémet, sárga hasú varangyot,

Dorottyát egy darázs csípi, megússza a kalandot.

Meglátunk egy vakondtúrást, futunk mint a bolondok,

föld alatti üregükben vacognak a vakondok.

Látunk hangyát, szorgalmasat, látunk sok- sok buzgó méhet,

nekünk gyűjtik nyáridőben, szorgosan az édes mézet.

Nézzétek csak, mi van rajtam - büszkélkedik Pap Ica -

rám szállott egy piciny bogár, pöttyös hátú katica.

Két fiú a patak partján kavicsokat szedeget,

utána a sekély vízben papírhajót ereget.

Távolban egy kutya csahol, tépett kandúr egerész,

sok-sok varjú búsan károg, sárgarigó fütyörész.

Cirmos néni szépen kéri, óvjátok az értéket,

minden fára vigyázzatok, madarakat védjétek.

 

Csoportunkban, mi tagadás, „szerelmek” is akadnak,

ebből bizony olykor-olykor bonyodalmak fakadnak.

Angyal Évi bájos lányka, dadusoknak kedvence,

nem csoda, hogy megkedvelte csoporttársa, kis Bence.

Nem az, aki kemencéből kormos képpel kimászott,

hanem aki Évikének hozott fonott kalácsot.

Sertepertél körülötte, gyakran együtt játszanak,

sülve-főve együtt vannak, boldogoknak látszanak.

Nemrég titkon elárulták, de csak Cirmos néninek,

hogy ők ketten egy pár lesznek, ne mondja el senkinek.

Óvó néni titoktartó, nehogy mosolyt fakasszon,

Ördögh Bence s Angyal Évi vőlegény és menyasszony.

 

Panorámás panelházba beköltöztek Ördöghék,

szomszédjuk a kétgyerekes könyvelő pár, Angyalék.

Bence s Évi, amint tudjuk, együtt járnak oviba,

cukrászdába, uszodába, nagymamával moziba.

Kutyája van kis Bencének, öthónapos Dzsenifer,

Évikének kiscicája szénfekete Lucifer,

Amikor az óvodába kézen fogva elmennek,

Dzsenifer is, Lucifer is látványosan szenvednek.

 

Szép az élet Angyalföldön, sokszínű és érdekes

Óvodásnak lenni nálunk mindenképpen érdemes.

Június van, egy esztendő ismét hamar elszaladt

Era néni leltárt csinál, teendője mi maradt?

.Ballagáskor sok-sok  vidám gyermek arca kipirul,

Szivárványos hétszínvirág  jókedvében kivirul.

Megjön Bence, örömében hármat vakkant Dzsenifer,

Dorombolva  köszönti  a kis gazdáját  Lucifer.

 

Ladoméry Endréné

A csend

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagymama, és ennek a nagymamának volt egy pici kis nyaralója a Balatonnál. A sok szép emeletes villa között ez a kis házikó szinte úgy nézett ki, mint a Jancsi és Juliska mézeskalács háza a mesében. Ez a kis ház azért nagyon jó volt arra, hogy az unokák az egész nyarat is ott tölthessék. Legjobban Andika szeretett ide járni. Amint az óvodában elkezdődött a nyári szünet, azonnal kérte a szüleit, hogy vigyék el nyaralni a nagymamához. Itt mindig jól érezte magát, mert mindig történt valami érdekes.

Egyik nap, késő délután, mikor a strandoláson és játszáson is túl voltak, Andi elkezdett unatkozni.

– Nincs kedvem semmihez, mit csináljak? – kérdezte.

Nagymama megfogta a kezét és érdekes dolgot mondott.

– Gyere velem, elmegyünk „CSEND”-et hallgatni.

Andit ez a dolog nagyon felizgatta, mert csacsiságnak találta, hogy a csend az maga a csend, és hogy hogyan lehet azt hallgatni.

Az utca végében volt egy kis patak, melyen egy rozoga híd vezetett át. A hídon túl pedig egy hatalmas mező terült el. Átmentek a hídon, leguggoltak a fűbe és csendben maradtak. A lemenő nap fényében szemük előtt a nagy mező néma csend volt, amit szinte hallani lehetett. Andika megszólalt:

– Nagymama, én tényleg hallom, azaz érzem a csendet és ez olyan jó!

Nem robogtak az autók, nem ugattak a kutyák, a gyermekek zsivaját sem lehetett hallani idáig.

Már elfáradtak a guggolásban és leültek a fűbe. Akkor hirtelen megszólalt egy béka, és éktelen kuruttyolásba kezdett. Nagymama ekkor így szólt:

– Itt a patakban rengeteg béka él, és ha figyelsz, elmesélem, hogy mi történt a békák birodalmában.

A patakban, a híd egyik oldalán éltek a kicsit vékonyabb békák, a Brekik, másik oldalon a kövér, felpuffaszkodott Varangyok. A két nemzetség mindig vitatkozott egymással, pedig a patakban rengeteg szúnyog volt, így mindenkinek jutott volna ennivaló.

A híd bal oldalán laktak a Brekik. Egy csodálatosan szép palotát építettek sárból a patakban. Ebben a palotában lakott Békakirály, és vele lánya, a gyönyörű szép béka királykisasszony. Szegény kis királylány mindig unatkozott, mert míg a többi kis békagyerek vígan úszkált, pancsolt a patak sarában, ő nem mehetett oda. Vigyáznia kellett magára, nehogy valami baj érje, mert ha az öreg király meghal, akkor ő lesz majd az uralkodó.

Egyik nap, amikor a királylány a patak partján üldögélt, megpillantott egy vékonyka kis békát, és megkérdezte, hogy hívják. A kis béka válaszolt:

– Vinyege a nevem, mert ilyen sovány vagyok. És téged hogy hívnak? – kérdezte Vinyege.

– Én vagyok a békakirálykisasszony, és Csillogó Békalencsi a nevem. Miért vagy szomorú, Vinyege?

– Azért mert én nem kellek senkinek. Mindenhonnan elzavarnak, hogy én nem tudok semmit, és úgy érzem, feleslegesen élek. – válaszolta.

– Sose búsulj, én is mindig útban vagyok, inkább gyere, játszunk ugróiskolát! – hívta Békalencsi.

A két magányos béka elkezdett ugrándozni, nevetgélni és ettől kezdve mindig együtt játszottak.

Közben a király kihirdette, hogy követ jött a varangyoktól, és háborúra szólítja fel a Brekik nemzetségét. A Varangyok biztosak voltak abban, hogy a háborút ők nyerik meg, majd elüldözik a Brekiket, és övék lesz a Brekik palotája.

Békakirály gyűlésre hívta a Vének Tanácsát, hogy gondoljanak ki egy haditervet. Ők ugyan gyengébbek, de úgy gondolták, hogy egy okos, furfangos ötlettel le lehet győzni a túlerőt. Kitalálták, hogy a patakban lévő rengeteg sárból ügyes kezekkel golyókat gyúrnak, és ha támad az ellenség, golyózáport zúdítanak a varangyok fejére. Nosza, nekiláttak a golyók elkészítéséhez, és rövid idő alatt egy nagy kupac sárgolyót készítettek. Nagy magányában Vinyege is elkezdett golyókat gyúrni, de mivel gyenge volt, ezért ezek a golyók sokkal lágyabbak voltak, és ha hozzáértek valamihez, azonnal szétfröccsentek.

Eközben a másik csapat, a Varangyok is készültek a nagy összecsapásra. A vízben lévő nádból kis lándzsákat készítettek és ezekkel akarták lerohanni a Brekiket.

A patak mélyén nemsokára elkezdődött a háború. A varangyok a nád-dárdáikkal próbálták megtámadni a Brekiket, de azok fürgén dobálni kezdték őket a sárgolyókkal. Rátaláltak a Vinyege által készített golyókra, és mikor azokat kezdték dobálni, a golyók szétfröccsentek, és a fekete iszap belecsurgott a varangyok szemébe, akik kétségbeesve kiabáltak:

– Nem látunk semmit, hagyjátok abba!

– Rendben van – mondta nekik Breki király, – abbahagyjuk a dobálást, ha békességben hazamentek, és megígéritek, hogy nem támadtok meg minket többet. Hiszen nagy a patak, sok a szúnyog, mindnyájan elférünk, és eledelünk is van elég.

A Varangyok visszavonultak, és bánatosan ballagtak hazafelé. 

Békalencsi is előbújt rejtekéből és kereste új barátját. Vinyege szerényen meghúzódott a sarokban de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a király őt szólítja.

– Vinyege, te vagy a háború hőse, mert a te sárgolyóiddal sikerült megnyerni a harcot!

Mindenki tapsolt, ugrándozott örömében, és éljenezte Vinyegét. Ő nagyon örült ennek, sohasem volt még ilyen boldog. Nagy dínom-dánomot rendeztek, nagy kuruttyolás verte fel a patak környékét. Andi és nagymama felfigyeltek a zajra, ami nem csak a békaháború végét jelentette, hanem azt is, hogy vége a csendnek. A kuruttyolásra ugyanis a kutyák is ugatni kezdtek, és gyerekek is hangosan visítoztak. Andika felsóhajtott:

– Nagymama, ez nagyon jó volt, legközelebb is mesélj ilyet!

Nagymama szeretettel ránézett unokájára és megígérte, hogy legközelebb is kijönnek csendet hallgatni, és akkor is mesél majd sok érdekeset.